A szüleim négy éve haltak meg egy balesetben.Azóta a nagybátyámnál, Jack-nél lakom Colorado-ban.
Tizenhárom voltam amikor az anyám, Laura McCarty és az apám, Joseph McCarty szórakozni indultak...
Tsztán emlékszem minden szavukra...Épp akkor veszekedtünk a tanulmányi eredményeimen és a baráti körömön...
"Nem, Carly!Ez nem maradhat így!Egyre rosszabb körökbe kerülsz!Tegnap a rendőrök hoztak haza, mire vársz még?!Hogy drogos legyél?"-Ordítozott velem az apám.
"Kicsim, ez így nem mehet tovább...Szeretünk, Te is tudod és aggódunk érted!Ne tedd ezt velünk!A szívünk szakad meg miattad..."-Suttogta anyám a könnyeivel küszködve.
"Gyere Drágám, Jhon és Marie már várnak ránk.Ha hazaértünk ezt lerendezzük!"-Mondta Apu majd anyuval együtt kimentek az ajtón.
Soha többé nem beszéltük meg a dolgot...És soha többé nem jöttek be azon az ajtón.
Én pedig soha többé nem voltam..."normális".
Egyre több rossz dologba keveredtem bele és egyre zűrösebb "barátokat" szereztem.
De viszont Jack...Tudta mit érzek és nem nagyon szólt rám...Csak amikor már nagyon le voltam szedálva és a padlón voltam a gyógyszerek, nyugtatók, pia, fű, drog és a bulik miatt...
Élénken él az elmémben az is, amikor anyu estimesét olvasott nekem.Akkor hat-hét éves lehettem, de nem felejtem el soha.Imádtam álomvilágban élni és hinni a csodás lényekben.
De mostmár gyűlölöm!Gyűlölöm az álomvilágot és a tündérmeséket.Mert megtanultam...Akkor küld a padlóra amikor minden más is cserben hagy és nagy szükséged lenne rá...egy olyan világra ahol minden öröm és semmi nem rossz...
Ezt akkor tanultam meg.Akkor amikor Steven Rendőrfőnök jelent meg az ajtónban...Akkor már tudtam: Semmi sem jó és szép.Az álomvilág eltűnt, semmivé foszlott...Mint a szüleim léte, s emléke...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése